FEBRUÁR

"Esők szaladnak piszkafa-lábon,
most tiszta az égbolt, most havazgat,
a hónapvégi maszkabálon
a tél beöltözik tavasznak.
Felébred a medve kócos orral,
szemében álmok zöld csipája,
kinéz a barlangból, és ó, jaj,
bajszát a napfény megcibálja."
(Varró D.)

Nagyon szürkék a februári reggelek, nagyon monotonok és kiszámíthatóak.
Samu már nem sír az oviban, de azért minden reggel nyűgös, és érezhető megkönnyebbülés (legalábbis nekem), amikor Ákos elviszi őket, ugyanakkor furdal a lelkiismeret, aztán megnyugszom (mert tényleg szereti, és szeretik is ott), aztán mégis aggódok, végül mégsem...

A legjobbak azok a délelőttök, amikor dolgozom valamin, főleg amikor bögréket festek, de az is jó, ha számítógép előtt rajzolgatok. És tényleg tök jó úgy dolgozni, hogy észre sem veszed, hogy ez most munka, sokkal inkább terápia. Szerencsés vagyok, meg persze a saját sorsom kovácsa is, szeretném ezt hinni...

A gyerekek egyre inkább élik a családon kívüli életüket, nyílnak a külvilág felé, de az átlagnál még így is  zárkózottabbak. És én örülök ennek, mármint annak, hogy tudják van hova visszavonulniuk, hogy olyan meleg a családi fészek, hogy nehezükre esik elhagyni. 
Nem akarok rájuk telepedni, de fontosnak érzem, hogy érezzék, mindig van egy biztonságos hely, ahol kicsit kifújhatják magukat.

Hanka igazán ügyes másodikos. 
Most nem akarok belemenni, hogy mennyire átlagos vajon, mennyire sokat számít, hogy foglalkozunk vele (és nem csak mi, hanem az egész nagy-nagy család, barátok, tanárok, zeneiskolai tanárok).
Mindenesetre komolyan veszi a feladatait (néha túlzottan is), de ő kiskorától fogva ilyen. És úgy érzem akkor van/lesz béke benne, ha ebben támogatjuk.
Persze nagyon is szeretnénk felszabadítani, feloldani a teljesítménykényszerét, csak azért ez nem ilyen egyszerű. 
Amit, fontosnak érzek, hogy elhitessem vele, nem kell mindenben nagyon jónak lenni, hogy arra fordítsa az energiáit, amit igazán szeret.
Ez egyelőre a matek, rajz és az ének-furulya.   
Még sok kapu áll nyitva előtte és ez így is van jól, keresgéljen csak, ebben viszont maximálisan támogatni szeretnénk.

Sára még egy évig marad az oviban.
Ákossal teljes egyetértésben így éreztük ezt jónak, és szerencsére az óvónők ránk bízták a döntést.
Annak ellenére, hogy Sára iskolai felmérő tesztje lett az egyik legjobb a csoportban, hogy ír és olvas és tízes-átlépéssel számol. (Ő szerintem az a típus lesz, aki majd olvas a takaró alatt, a pad alatt, a buszon, séta közben, hiába a történelem ismétli önmagát...)
Szociálisan még éretlen. Ez most így kicsit hülyén hangzik, de tényleg ez van.
Mostanában kezdett el (másfél év oviba járás után) beszélgetni más gyerkőcökkel, most kezdi el igazán megszeretni az óvónőket, az ovis-foglalkozásokat. 
Szeretnénk, hogy még egy évig erősödjön érzelmileg. 

Samu is rendben van.
Ha túl sok ember van körülötte, azt nem szereti, de az oviban már nagyon is feloldódott. 
Vegyes csoportba járnak (ott van vele a biztonságot jelentő nővére is), de ő főleg a nagyobb fiúkkal játszik. És be is veszik maguk közé, pedig kis tökmag, ő a legalacsonyabb a csoportban. 
Egy mély érzésű harcos. (ma van a farsang, ahol Zorrónak öltözött)
Folyton harcol. Kard, vagy íj van a kezében és csapkod, rohangál egész nap.
Ugyanakkor filozofál. 
"Anya, a halak szívében is ott van az Isten." 
"Mindent Isten teremtett, még Zorró kalapját is."

Ezzel a magvas gondolattal le is zárnám februári litániámat. :)


 

JOBB LESZ JÖVŐRE A TAVALY

Már megint úgy jártam, hogy hirtelen jövőre lett pedig még a tavalyi gondolataimat sem szedtem össze, nem hogy meg is örökítsem őket. ("rend élén trónol a zavar")

Visszatekintés - 2013:
Januárban fáztunk sokat.
A február sötét volt és hideg.
Márciusban feltámadt némi tavaszi remény.
Áprilisban építettünk hónyuszit.
Májusban megszületett a gyerekeink szépséges unokahúga, Róza.

Júniusban újabb unokaöcsi érkezett, Ambrus személyében.

Júliusban Sára öt éves lett.

Szeptemberben Hanka megkezdte zeneiskolai tanulmányait (szolfézs, furulya).
Az október csak úgy elmúlt.
Novemberben még fénykép sem készült.
A december volt a legfárasztóbb, betegséges, vásározós, de karácsonyos.

A január, az jobb lesz.
Tudjátok, új év, új élet.:)
Tudatosabban fogunk élni, ugyanakkor lazák leszünk és a kellő pillanatokban felszabadultak.
Korábban kelünk, így talán könnyebben indulnak a reggelek.
Az még jobb lesz, ha majd Samu nem csimpaszkodik minden reggel üvöltve az apja nyakába, hogy ne hagyja az oviban.
Az se volna rossz, ha kevesebbet betegeskednének a gyerekek, mert akkor többször tudnánk vendégeket hívni és mi is gyakrabban mozdulhatnánk ki. (rákapattuk őket a 200 mg-os C-vitaminra, hátha...)
Remélem ezt a hónapot megússzuk kórház nélkül, mert az nagyon le tudja rontani a családi morált, mind fizikailag, mind lelkileg. (decemberben Hankával jártuk meg a Szent Lászlót egy jó kis rotával)
Jó lenne, ha lejutnánk Stornyára, bepótolni a szilvesztert, a karácsonyt, az elmaradt szülinapokat, névnapokat.
Mert tavaly viszonylag komolyan vettük a FOLYAMATOS betegeskedést, igaz akkor még csak napi 75 mg volt a C-vitamin adag...
Egyébként az állandósult kórságok mellett roppant nehéz pénzt keresni (költekezni viszont remekül lehet, a patikában már előre köszönnek), nehéz saját-időt találni, nehéz sportolni, nehéz csak úgy spontán sétálni egyet, nehéz úgy általában megőrizni a töretlen optimizmust...
Azért megpróbáljuk, esetleg majd utólag mindent átkeretezünk...

TÜNDÉRRIGÓLÁNYOK

Máté Angi, Emlékfoltozók című könyvét egyszerűen nekünk találták ki.
Hiszen két tündérrigólány a főszereplője, az egyikük faodúbarna, a másik limonádéhajú.
Lányaink könnyen azonosultak a tündérrigólányokkal, teljesen elvarázsolták őket történetek és az illusztrációk egyaránt.
Tényleg szépséges könyv, igazi tündérirodalom.

 Két nagyon találó részlet, ami különösen megérintett minket.

"Ha az ég dörgött, a tündérrigólányok féltek, és félelmük ott forgott torkukban, cérnányi mellkasukban, s bújtak volna a szőnyeg alá -de a szőnyeg nehéz volt, nagy széllel-hosszal; asztal, ágy alá - de ott látták még a szobát, és úgy hitték, míg a szobát látják, őket is látja a dörgés - ezért a második dörgést már a ruhásszekrény aljából fülelték, oda bújtak be, magukra húzva a szekrényajtót, s hogy ezt a második égzengést ne hallják, előkapták zsebükből a szájharmónikát, és fújták, fújták, hogy zengett a sok vállfa és polc, polcon a ruhák, zsákban a zoknik és megemelkedett a ruhásszekrény a nagy zenebonától. Emelkedett a szekrény az ég felé, ültek aljában a türndérrigólányok, és fújták a szájharmonikát. Az éghez érve kitárta ajtajait a szekrény:
 - Nézzétek, ezek a felhők, ők gurulnak, döccennek egymásnak, így dörög az ég. Ezért mondom, én, a szekrény, hogy egyet se féljetek, ne forogjon a félés torkotokban, cérnányi mellkasotokban, nézzétek, ismerjétek." (Amikor a szekrényben szájaharmónikáztak - részlet)

„Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.” (Amikor elindult a szomorú - részlet)

CSAK SEMMI MELODRÁMA

Gondoltam, bezárom a blogot.
Abszurd, már-már félelmetes dolgok (is) történtek velünk mostanában.
Persze semmi melodráma, csak a mi kis életünkhöz mérhető apró pofonok.
Van tanulság is, nehezen emészthető.
Persze az élet megy tovább, csak valamivel több az álmatlan éjszaka.
Próbálom függetlenné tenni magunkat (legbelül) a külső körülményektől. Szép lenne, ha sikerülne.
Jó dolog, hogy nagy a család, és vannak barátaink.

A bezártság rossz, nyitottnak kell lenni, meg ilyenek...
Tehát, marad a blog, az életünk egy nyitott könyv.
Peace, love, freedom...

Sok minden jó is történik azért velünk.
Nekünk legalábbis emlékezetes, szép pillanatok következnek:

Lazulunk: 

 

 

Vidámkodunk:

(Idő)utazunk:

Hajókázunk:

Fagyizunk:

Még többen fagyizunk:

 

Libegünk:

Viszlát!

Még jövünk...

SAMU MONDTA

"Anya, tudom már mi leszek, ha nagy leszek.
HARCOS!!!
És elveszlek téged feleségül, és kastélyban fogunk lakni."

Hát ez a korszak is elérkezett...

MÉG

nincs vége a nyárnak.
Gyorsan egy-két emlék-kép.
Mielőtt, elkezdődik az életünk egy új (év)korszaka.
Mikor is az összes gyermek hétköznapokon közintézményekbe vonul.
Én pedig tettre készen, energiával telve várom az új kihívásokat.
Úgy mint kreatív munka, az új kályhánk befűtése,  beteg gyerekek ápolása, meg amit hoz még ez a furcsa élet.

SOK FEJTÖRÉST OKOZ

mostanában Samu.
Pár hete tényleg kezelhetetlen. A mostani viselkedése alapján szerintem simán felbélyegezhető a hiperaktív/ ADHD-s jelzővel, kérdés csak az, hogy ez vajon egy átmeneti hullámvölgy, vagy valóban van valami gond...
Tényleg nem szeretném dramatizálni a dolgot, csak tényeket rögzítenék.

Nem szólnak a hiperaktivitás mellett:

összeszedett mozgású
korán tanult meg beszélni
korán lett szobatiszta
vannak nyugodtabb periódusai (hónapok), amikor sokkal kezelhetőbb
tud huzamosabb ideig is játszani 
szerintem nem figyelemzavaros

Hiperaktív gyerekekre jellemző:

korán elindult (11 hónaposan), keveset mászott, 1 évesen már futott
sokat esik, mert figyelmetlen
nehezen tartja be a szabályokat
még mindig alvási problémákkal küzd
viselkedése kiszámíthatatlan
sokat csapkod (tárgyakat a földhöz, minket is)
sokat sikít, kiabál
gyakran reagál indulatosan, már minimális fusztráció esetén is

Nagyon kíváncsi vagyok az óvodai viselkedésére, az óvónők véleményére.
Próbáljuk nyugodtan kezelni, de ez nem túl egyszerű.
Következesebben próbálok hozzáállni, azonnal büntetni, azonnal dicsérni.
Jó lenne több minőségi időt tölteni vele.
Most még úgy érzem, hogy nincs komoly baj, de persze folyamatosan és tudatosan figyelem.
És nagyon sokszor igyekszem kifejezni, hogy mennyire fontos nekünk, és hogy mennyire szeretem.
Ahogy ő mondogatja nekünk: "Annyira szeretlek, hogy nem is tudom elmondani."

NEM CSAK

móka és kacagás az életünk.
A júliust csendben agonizáltam végig.
Annyit voltam orvosnál mint az elmúlt tíz évben összesen. Szerencsére semmi komoly, csak igen nehezen tudok kilábalni banális betegségekből is, a szövődményekről nem is beszélve.
Valaki mondta, hogy betegnek is kell néha lenni. Biztosan így üzen valamit a szerevezetünk.
Hát jó, megértettem az üzenetet, többet kellene foglalkoznom szegény elhanyagolt fizikai valómmal is.
Bár talán értettem volna kevesebből is, ahogy Pluche atya mondaná...
De az is lehet, hogy tévedek.

HÁROMÉVES

Nem is annyira egyszerű most ezzel a kis Háromévessel.
Mert hiába is mondogatom magamnak, hogy természetes dolog ha egy gyermek élénk, sőt még természetesebb dolog ez egy fiúgyermek esetében.
És hiába is szeretném hogy könnyű legyen, Ez a Gyerek bizony nem könnyű eset.
Nagyon kedves és bújós, de a következő másodpercben verekedős és visítós.
Elbűvölő és huncut az idegenekkel, de a következő másodpercben megsértődik, vagy ráüvölt egy idős nénire, esetleg hozzáteszi, hogy nem túl szép a néni haja. Kínos.
Hintázik a templomkert korlátján, felmászik a piacon a árusok asztalára, bottal csapkodja a kirakatokat, villámgyorsan nyoma vész a patakparton.
Egyáltalán, a természetes haladási forma számára a rohanás. Kivéve, ha megmakacsolja magát és egy villanyoszlopba csimpaszkodva üvölt, hogy nem bír hazamenni.
Sokat esik, mert nagyon heves, szeles. Folyton nekem rohan, de már többször nekiszaladt teljes erejéből a falnak, mert egyszerűen nem áll meg időben.
Mindemellett igen hangos, és szinte már soha nem alszik délután. (kivéve, ha a kidől a gyerekszoba szőnyegén)
Igazi játékpuskát szeretne, de most azonnal...
Felvették az oviba. Sárikával egy csoportba fog járni, kis hajó lesz a jele.
Tudom, hogy jó kezekben lesz, és bevallom néha nagyon várom a szeptembert, mégis irtóra fog hiányozni.

AZ EMBER ITT

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

(Pilinszky: Az ember itt)

Nem mondom, hogy mindig könnyű hálásnak lennem.
Pedig lehetnék. Az orgonánkért,  a kiömlött szörpért, a lányok sáros kezéért, a három vörösbegyért, egyszóval mindenért.
Nem mondom, hogy nem volt megható Sára az anyáknapi-ünnepségen. (mert az volt)
Kis pálcikakarú tündérkém, ki gondolta volna, hogy ilyen jó dolog anyukának lenni.

TAVASZ, TE

Varró Dániel: Nyúl tavaszi éneke

Mert, jaj, a nyár mint lepke röppen,
És ősszel minden oly riadt,
és télen sűrű, lassú ködben
dideregnek a nyúlfiak.

Tavasz, te cuppanásnyi szikra,

ha tappancsod a sárba lép,
vidorság száll a kis nyuszikra,
s megédesül a sárgarép'.

Bajuszt pödörsz a napsugárból,
S ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl.
Ó, jaj, tavasszal szép a zápor,
És sokkal később alkonyul.

ÉLÜNK

És virulunk, jelentem.
Az elmúlt tél egyelőre egy nagy fehér folt a blogban...
Pár mondat erejéig azért visszatekintenék. Mégiscsak ez volt az első telünk Szentendrén. Tehát.

Építész létemre (szégyen, szégyen) kissé meglepett, hogy a kőházak ilyen hidegek.
Mert azzal ugyan számoltunk előre, hogy a bejárati ajtó melletti ujjnyi réseken beszivárog majd némi hűvös, az azért meglepett, hogy a fél méter vastag kőfal sem ontja a meleget, sőt.
Fáztunk sokat. Viszont szép a kilátás az ablakainkból, és van egy pici kertünk, ahol épült pár pici hóember. És még mindig  rácsodálkozom, hogy milyen szép ez a város.
A gyerekeknek már természetes, hogy harangszóra ébredünk, hogy van egy vörösbegyünk, hogy piacra járunk, hogy egyre többen köszönnek ránk az utcákon, hogy befordulunk a "mitemplomunk" mellett és már otthon is vagyunk.
A hely szép lassan befogad, és mi is befogadjuk a kisvárosi nyugalmat, lassulunk, változnak a szokásaink, talán.

A ház is rengeteget változott amióta beköltöztünk, szépen lépegetünk előre, igaz én még mindig nem hevertem ki a "hánykolódás évét".
Még mindig sok minden dobozokban, a pincében, vagy ki tudja hol.
Még nagyon sok a tennivaló, de ez erőt is ad. (mert alapvetően bizony lusta vagyok, viszont küzdök ellene, és itt úgy érzem tényleg érdemes :))

HARMADNAPON

Nehéz, hosszú idő után újrakezdni, folytatni valamit.
Egyelőre bemásolom ide (egyik) kedvenc versemet.
Egyszerűen minden szavát szeretem.

Pilinszky János: Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

NOVEMBER

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne dűljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet -

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon úgyis, ha

nem kérem.