MÉG

nincs vége a nyárnak.
Gyorsan egy-két emlék-kép.
Mielőtt, elkezdődik az életünk egy új (év)korszaka.
Mikor is az összes gyermek hétköznapokon közintézményekbe vonul.
Én pedig tettre készen, energiával telve várom az új kihívásokat.
Úgy mint kreatív munka, az új kályhánk befűtése,  beteg gyerekek ápolása, meg amit hoz még ez a furcsa élet.

SOK FEJTÖRÉST OKOZ

mostanában Samu.
Pár hete tényleg kezelhetetlen. A mostani viselkedése alapján szerintem simán felbélyegezhető a hiperaktív/ ADHD-s jelzővel, kérdés csak az, hogy ez vajon egy átmeneti hullámvölgy, vagy valóban van valami gond...
Tényleg nem szeretném dramatizálni a dolgot, csak tényeket rögzítenék.

Nem szólnak a hiperaktivitás mellett:

összeszedett mozgású
korán tanult meg beszélni
korán lett szobatiszta
vannak nyugodtabb periódusai (hónapok), amikor sokkal kezelhetőbb
tud huzamosabb ideig is játszani 
szerintem nem figyelemzavaros

Hiperaktív gyerekekre jellemző:

korán elindult (11 hónaposan), keveset mászott, 1 évesen már futott
sokat esik, mert figyelmetlen
nehezen tartja be a szabályokat
még mindig alvási problémákkal küzd
viselkedése kiszámíthatatlan
sokat csapkod (tárgyakat a földhöz, minket is)
sokat sikít, kiabál
gyakran reagál indulatosan, már minimális fusztráció esetén is

Nagyon kíváncsi vagyok az óvodai viselkedésére, az óvónők véleményére.
Próbáljuk nyugodtan kezelni, de ez nem túl egyszerű.
Következesebben próbálok hozzáállni, azonnal büntetni, azonnal dicsérni.
Jó lenne több minőségi időt tölteni vele.
Most még úgy érzem, hogy nincs komoly baj, de persze folyamatosan és tudatosan figyelem.
És nagyon sokszor igyekszem kifejezni, hogy mennyire fontos nekünk, és hogy mennyire szeretem.
Ahogy ő mondogatja nekünk: "Annyira szeretlek, hogy nem is tudom elmondani."

NEM CSAK

móka és kacagás az életünk.
A júliust csendben agonizáltam végig.
Annyit voltam orvosnál mint az elmúlt tíz évben összesen. Szerencsére semmi komoly, csak igen nehezen tudok kilábalni banális betegségekből is, a szövődményekről nem is beszélve.
Valaki mondta, hogy betegnek is kell néha lenni. Biztosan így üzen valamit a szerevezetünk.
Hát jó, megértettem az üzenetet, többet kellene foglalkoznom szegény elhanyagolt fizikai valómmal is.
Bár talán értettem volna kevesebből is, ahogy Pluche atya mondaná...
De az is lehet, hogy tévedek.

HÁROMÉVES

Nem is annyira egyszerű most ezzel a kis Háromévessel.
Mert hiába is mondogatom magamnak, hogy természetes dolog ha egy gyermek élénk, sőt még természetesebb dolog ez egy fiúgyermek esetében.
És hiába is szeretném hogy könnyű legyen, Ez a Gyerek bizony nem könnyű eset.
Nagyon kedves és bújós, de a következő másodpercben verekedős és visítós.
Elbűvölő és huncut az idegenekkel, de a következő másodpercben megsértődik, vagy ráüvölt egy idős nénire, esetleg hozzáteszi, hogy nem túl szép a néni haja. Kínos.
Hintázik a templomkert korlátján, felmászik a piacon a árusok asztalára, bottal csapkodja a kirakatokat, villámgyorsan nyoma vész a patakparton.
Egyáltalán, a természetes haladási forma számára a rohanás. Kivéve, ha megmakacsolja magát és egy villanyoszlopba csimpaszkodva üvölt, hogy nem bír hazamenni.
Sokat esik, mert nagyon heves, szeles. Folyton nekem rohan, de már többször nekiszaladt teljes erejéből a falnak, mert egyszerűen nem áll meg időben.
Mindemellett igen hangos, és szinte már soha nem alszik délután. (kivéve, ha a kidől a gyerekszoba szőnyegén)
Igazi játékpuskát szeretne, de most azonnal...
Felvették az oviba. Sárikával egy csoportba fog járni, kis hajó lesz a jele.
Tudom, hogy jó kezekben lesz, és bevallom néha nagyon várom a szeptembert, mégis irtóra fog hiányozni.

AZ EMBER ITT

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

(Pilinszky: Az ember itt)

Nem mondom, hogy mindig könnyű hálásnak lennem.
Pedig lehetnék. Az orgonánkért,  a kiömlött szörpért, a lányok sáros kezéért, a három vörösbegyért, egyszóval mindenért.
Nem mondom, hogy nem volt megható Sára az anyáknapi-ünnepségen. (mert az volt)
Kis pálcikakarú tündérkém, ki gondolta volna, hogy ilyen jó dolog anyukának lenni.

TAVASZ, TE

Varró Dániel: Nyúl tavaszi éneke

Mert, jaj, a nyár mint lepke röppen,
És ősszel minden oly riadt,
és télen sűrű, lassú ködben
dideregnek a nyúlfiak.

Tavasz, te cuppanásnyi szikra,

ha tappancsod a sárba lép,
vidorság száll a kis nyuszikra,
s megédesül a sárgarép'.

Bajuszt pödörsz a napsugárból,
S ugrálsz, mint gyönge, lenge nyúl.
Ó, jaj, tavasszal szép a zápor,
És sokkal később alkonyul.

ÉLÜNK

És virulunk, jelentem.
Az elmúlt tél egyelőre egy nagy fehér folt a blogban...
Pár mondat erejéig azért visszatekintenék. Mégiscsak ez volt az első telünk Szentendrén. Tehát.

Építész létemre (szégyen, szégyen) kissé meglepett, hogy a kőházak ilyen hidegek.
Mert azzal ugyan számoltunk előre, hogy a bejárati ajtó melletti ujjnyi réseken beszivárog majd némi hűvös, az azért meglepett, hogy a fél méter vastag kőfal sem ontja a meleget, sőt.
Fáztunk sokat. Viszont szép a kilátás az ablakainkból, és van egy pici kertünk, ahol épült pár pici hóember. És még mindig  rácsodálkozom, hogy milyen szép ez a város.
A gyerekeknek már természetes, hogy harangszóra ébredünk, hogy van egy vörösbegyünk, hogy piacra járunk, hogy egyre többen köszönnek ránk az utcákon, hogy befordulunk a "mitemplomunk" mellett és már otthon is vagyunk.
A hely szép lassan befogad, és mi is befogadjuk a kisvárosi nyugalmat, lassulunk, változnak a szokásaink, talán.

A ház is rengeteget változott amióta beköltöztünk, szépen lépegetünk előre, igaz én még mindig nem hevertem ki a "hánykolódás évét".
Még mindig sok minden dobozokban, a pincében, vagy ki tudja hol.
Még nagyon sok a tennivaló, de ez erőt is ad. (mert alapvetően bizony lusta vagyok, viszont küzdök ellene, és itt úgy érzem tényleg érdemes :))