Bár naponta minimum 50-szer rákiabálok valamiért (egyébként minden nevelési szándék lepereg róla, pimaszul mosolyog és csakazértis) azért imádjuk egymást.
Már tud puszit adni, és egyre inkább szeret bújni. Legalábbis egyre jobban tudja, hogy mivel tud levenni a lábamról.
Éjszaka sem válunk meg egymástól 3-4 óránál hosszabb időre (bár többnyire már a nővéreivel alszik egy szobában) hajnalban azért gyakran landol a mi ágyunkban.
Rengeteg szót mond, csak kapkodjuk a fejünket, ma holnap az ő aranyköpéseit is jegyzetelhetem.
Legújabb szavai közül egy kis ízelítő: "boc" (bohóc), "jány" (lány), "Amu" (Samu - kiabál saját magára, amikor rászólok), "eme, ája, ojja" (szeme, szája, orra és mutatja is), "tatt" (csatt, látszik hogy lányok között nő fel) "va" (fa), "ajó" (hajó) "ápp" (hoppá, azaz vegyél föl) "vájál" (várjál) "vegye" (azaz vegyük föl a cipőt és induljunk sétálni) stb...
Mindent meg tud csinálni (már ha van kedve) amit kérünk tőle. Odateszi, odaviszi, megmutatja. Pl.: "Samukám hol van a szandálod?" - kérdezem reményvesztetten öt perc keresgélés után. Rögtön húz ki az erkélyre és megmutatja...
Továbbra is egy igazi Duracell-nyuszi, aki napközben kétszer egy órát tölti az elemeit (alszik) és ilyenkor döbbennek csak rá, hogy mennyire könnyű, csendes, és nyugalmas nélküle... és persze már azalatt az egy óra alatt is hiányzik...
2 megjegyzés:
Nagyon jó ez a kép :) Tiborfi
Gratulálunk Samu! Milyen nagyfiú vagy már. Néha én sem értem, hogy van a gyerekeknek ennyi energiájuk. Egész nap megállás nélkül szaladgálnak,le-és felmásznak és este még mindig nem fáradtak.? Kiérti ezt?
Tündi és a gyerekek
Megjegyzés küldése