JOBB LESZ JÖVŐRE A TAVALY

Már megint úgy jártam, hogy hirtelen jövőre lett pedig még a tavalyi gondolataimat sem szedtem össze, nem hogy meg is örökítsem őket. ("rend élén trónol a zavar")

Visszatekintés - 2013:
Januárban fáztunk sokat.
A február sötét volt és hideg.
Márciusban feltámadt némi tavaszi remény.
Áprilisban építettünk hónyuszit.
Májusban megszületett a gyerekeink szépséges unokahúga, Róza.

Júniusban újabb unokaöcsi érkezett, Ambrus személyében.

Júliusban Sára öt éves lett.

Szeptemberben Hanka megkezdte zeneiskolai tanulmányait (szolfézs, furulya).
Az október csak úgy elmúlt.
Novemberben még fénykép sem készült.
A december volt a legfárasztóbb, betegséges, vásározós, de karácsonyos.

A január, az jobb lesz.
Tudjátok, új év, új élet.:)
Tudatosabban fogunk élni, ugyanakkor lazák leszünk és a kellő pillanatokban felszabadultak.
Korábban kelünk, így talán könnyebben indulnak a reggelek.
Az még jobb lesz, ha majd Samu nem csimpaszkodik minden reggel üvöltve az apja nyakába, hogy ne hagyja az oviban.
Az se volna rossz, ha kevesebbet betegeskednének a gyerekek, mert akkor többször tudnánk vendégeket hívni és mi is gyakrabban mozdulhatnánk ki. (rákapattuk őket a 200 mg-os C-vitaminra, hátha...)
Remélem ezt a hónapot megússzuk kórház nélkül, mert az nagyon le tudja rontani a családi morált, mind fizikailag, mind lelkileg. (decemberben Hankával jártuk meg a Szent Lászlót egy jó kis rotával)
Jó lenne, ha lejutnánk Stornyára, bepótolni a szilvesztert, a karácsonyt, az elmaradt szülinapokat, névnapokat.
Mert tavaly viszonylag komolyan vettük a FOLYAMATOS betegeskedést, igaz akkor még csak napi 75 mg volt a C-vitamin adag...
Egyébként az állandósult kórságok mellett roppant nehéz pénzt keresni (költekezni viszont remekül lehet, a patikában már előre köszönnek), nehéz saját-időt találni, nehéz sportolni, nehéz csak úgy spontán sétálni egyet, nehéz úgy általában megőrizni a töretlen optimizmust...
Azért megpróbáljuk, esetleg majd utólag mindent átkeretezünk...

TÜNDÉRRIGÓLÁNYOK

Máté Angi, Emlékfoltozók című könyvét egyszerűen nekünk találták ki.
Hiszen két tündérrigólány a főszereplője, az egyikük faodúbarna, a másik limonádéhajú.
Lányaink könnyen azonosultak a tündérrigólányokkal, teljesen elvarázsolták őket történetek és az illusztrációk egyaránt.
Tényleg szépséges könyv, igazi tündérirodalom.

 Két nagyon találó részlet, ami különösen megérintett minket.

"Ha az ég dörgött, a tündérrigólányok féltek, és félelmük ott forgott torkukban, cérnányi mellkasukban, s bújtak volna a szőnyeg alá -de a szőnyeg nehéz volt, nagy széllel-hosszal; asztal, ágy alá - de ott látták még a szobát, és úgy hitték, míg a szobát látják, őket is látja a dörgés - ezért a második dörgést már a ruhásszekrény aljából fülelték, oda bújtak be, magukra húzva a szekrényajtót, s hogy ezt a második égzengést ne hallják, előkapták zsebükből a szájharmónikát, és fújták, fújták, hogy zengett a sok vállfa és polc, polcon a ruhák, zsákban a zoknik és megemelkedett a ruhásszekrény a nagy zenebonától. Emelkedett a szekrény az ég felé, ültek aljában a türndérrigólányok, és fújták a szájharmonikát. Az éghez érve kitárta ajtajait a szekrény:
 - Nézzétek, ezek a felhők, ők gurulnak, döccennek egymásnak, így dörög az ég. Ezért mondom, én, a szekrény, hogy egyet se féljetek, ne forogjon a félés torkotokban, cérnányi mellkasotokban, nézzétek, ismerjétek." (Amikor a szekrényben szájaharmónikáztak - részlet)

„Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.” (Amikor elindult a szomorú - részlet)

CSAK SEMMI MELODRÁMA

Gondoltam, bezárom a blogot.
Abszurd, már-már félelmetes dolgok (is) történtek velünk mostanában.
Persze semmi melodráma, csak a mi kis életünkhöz mérhető apró pofonok.
Van tanulság is, nehezen emészthető.
Persze az élet megy tovább, csak valamivel több az álmatlan éjszaka.
Próbálom függetlenné tenni magunkat (legbelül) a külső körülményektől. Szép lenne, ha sikerülne.
Jó dolog, hogy nagy a család, és vannak barátaink.

A bezártság rossz, nyitottnak kell lenni, meg ilyenek...
Tehát, marad a blog, az életünk egy nyitott könyv.
Peace, love, freedom...

Sok minden jó is történik azért velünk.
Nekünk legalábbis emlékezetes, szép pillanatok következnek:

Lazulunk: 

 

 

Vidámkodunk:

(Idő)utazunk:

Hajókázunk:

Fagyizunk:

Még többen fagyizunk:

 

Libegünk:

Viszlát!

Még jövünk...

SAMU MONDTA

"Anya, tudom már mi leszek, ha nagy leszek.
HARCOS!!!
És elveszlek téged feleségül, és kastélyban fogunk lakni."

Hát ez a korszak is elérkezett...

MÉG

nincs vége a nyárnak.
Gyorsan egy-két emlék-kép.
Mielőtt, elkezdődik az életünk egy új (év)korszaka.
Mikor is az összes gyermek hétköznapokon közintézményekbe vonul.
Én pedig tettre készen, energiával telve várom az új kihívásokat.
Úgy mint kreatív munka, az új kályhánk befűtése,  beteg gyerekek ápolása, meg amit hoz még ez a furcsa élet.

SOK FEJTÖRÉST OKOZ

mostanában Samu.
Pár hete tényleg kezelhetetlen. A mostani viselkedése alapján szerintem simán felbélyegezhető a hiperaktív/ ADHD-s jelzővel, kérdés csak az, hogy ez vajon egy átmeneti hullámvölgy, vagy valóban van valami gond...
Tényleg nem szeretném dramatizálni a dolgot, csak tényeket rögzítenék.

Nem szólnak a hiperaktivitás mellett:

összeszedett mozgású
korán tanult meg beszélni
korán lett szobatiszta
vannak nyugodtabb periódusai (hónapok), amikor sokkal kezelhetőbb
tud huzamosabb ideig is játszani 
szerintem nem figyelemzavaros

Hiperaktív gyerekekre jellemző:

korán elindult (11 hónaposan), keveset mászott, 1 évesen már futott
sokat esik, mert figyelmetlen
nehezen tartja be a szabályokat
még mindig alvási problémákkal küzd
viselkedése kiszámíthatatlan
sokat csapkod (tárgyakat a földhöz, minket is)
sokat sikít, kiabál
gyakran reagál indulatosan, már minimális fusztráció esetén is

Nagyon kíváncsi vagyok az óvodai viselkedésére, az óvónők véleményére.
Próbáljuk nyugodtan kezelni, de ez nem túl egyszerű.
Következesebben próbálok hozzáállni, azonnal büntetni, azonnal dicsérni.
Jó lenne több minőségi időt tölteni vele.
Most még úgy érzem, hogy nincs komoly baj, de persze folyamatosan és tudatosan figyelem.
És nagyon sokszor igyekszem kifejezni, hogy mennyire fontos nekünk, és hogy mennyire szeretem.
Ahogy ő mondogatja nekünk: "Annyira szeretlek, hogy nem is tudom elmondani."

NEM CSAK

móka és kacagás az életünk.
A júliust csendben agonizáltam végig.
Annyit voltam orvosnál mint az elmúlt tíz évben összesen. Szerencsére semmi komoly, csak igen nehezen tudok kilábalni banális betegségekből is, a szövődményekről nem is beszélve.
Valaki mondta, hogy betegnek is kell néha lenni. Biztosan így üzen valamit a szerevezetünk.
Hát jó, megértettem az üzenetet, többet kellene foglalkoznom szegény elhanyagolt fizikai valómmal is.
Bár talán értettem volna kevesebből is, ahogy Pluche atya mondaná...
De az is lehet, hogy tévedek.