A csodás 62-es villamos életveszélyes lépcsőjére (ahol külön matrica figyelmeztet, hogy a kedves utastársak segítsék a babakocsival közlekedőket) így szökkenünk mi föl Sárikával.
(persze a fényképezőgép otthon marad)
Az emberek meglepetten mosolyognak és sietve átadják a helyüket. Amit én szépen megköszönve visszautasítok, hiszen Sára egyetlen dolgot nem szeret, mikor a mei tai-ban kuksol: ha anyukája ül.
Hamarosan érzem, ahogy egyre egyenletesebben szuszog.
Majd dolgunk végeztével szépen hazadöcögünk.
Otthon még egy jó fél órát szundít a batyujában. (miközben én leveszem a nagykabátom, majd lebonyolítok egy 20 perces telefon beszélgetést)
Még arra is maradt időm, hogy megörökítsem magunkat az utókor számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése